Máig legismertebb betyárvezérünk legendás alakja valóban létezett, és még kétszáz éve sincs, hogy kivételes alakjával történelmünkbe írta magát.
A híres-hírhedt alföldi betyárvezér 192 évvel ezelőtt, 1813. július 16-án született Röszkén. Már világra jöttének körülményei elárulták, hogy nem mindennapi csecsemő született, hiszen a jeles napon olyan hatalmas vihar kerekedett, hogy az erős újszülött menten kiverekedte magát pólyájából. A viharral jött, természete is viharos lett. Ereje felülmúlhatatlan volt, hiszen tízéves korában képes volt akármilyen embert a földhöz csapni. A körözőlevél tanúsága szerint „vékony, tiszta ábrázatú, szőkés hajú, kék szemű, hosszas orrú, bajuszos” legény volt. A család sem mutatott szép példát az erőtől túltengő suhancnak, nem is volt csoda, hogy rossz útra lépett.
Anyját Kántor Erzsébetnek hívták. Apját, Rózsa Andrást korán elveszítette, lopás miatt felakasztották, Ő pedig sosem tudott kikecmeregni a "Zsiványnak zsivány a fia" - típusú előítéletekből.
Pásztor volt, akit 1836-ban 23 évesen állatrablásért másfél évi börtönre ítéltek Darabos István gazdától két meddő tehén ellopása miatt. A fegyházból megszökött, visszament a Szeged környéki pusztákra. A csongrádi csárdában lelőtt két katonát, betört a tanyákba és lovakat kötött el, de lehet, hogy olyan tetteket is ráfogtak, melyekben vétlen volt.
1845-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be a királyhoz, hogy engedje el a korábbi börtönbüntetés hátralevő részét, mert szeretne becsületes ember módjára élni, de ezt elutasították. 32 éves férfi volt már, s belefáradt az állandó bujkálásba, rettegésbe. Amikor Kossuth 1848-ban toborzókörúton volt, Rózsa Sándor üzent neki, hogy ha kegyelmet kapna, 150 lovasával hozzájárulna a haza védelméhez. Kossuth Lajostól kapott mentességet levélben, s 150 fegyverezett lovassal szabad csapatot alakíthatott, és a szerb felkelők ellen sikeres portyázó harcot vitt. A Rózsa-féle szabadcsapatot később Vukovics Sebő délvidéki kormánybiztos Csongrád és Csanád megyei pásztorok, bicskások és zsiványok gyülekezeteként jellemezte. A pisztolyokkal, karddal és az ólomgombos karikás ostorral felszerelt betyárok a délvidéken először csak kémkedési feladatokat láttak el, aztán részt vettek a táborfalvai támadásban a szerb felkelők ellen. Korabeli jelentések szerint nagyon ügyesen tudták a szerb falvakból elhajtani az állatokat a verseci táborba. A délvidéki honvédek vezetője, a legendás Damjanich János tábornok is elismerően szólt a betyárseregről, amely a strázsai csatában rommá verte a szerb túlerőt. A gyermekkoruk óta kardforgatásra nevelt szerb granicsároknak esélyük sem volt a számukra teljesen ismeretlen fegyverrel, a karikás ostorral támadó magyar betyárokkal szemben, akik az ólomvégű ostorokkal kicsapták a szemüket, vagy a nyakuknál fogva rántották le őket a lóról. A strázsai csata után 637 szerb halott maradt a csatamezőn, miközben nincs arról adat, hogy egy betyár is meghalt volna. Eredményes csatáik elismeréseként Kossuth Lajos 1848. december 15-én meg is erősítette az amnesztiát. Kossuth felkérte Rózsa Sándorékat, hogy büntetőszázadként tegyenek rendet néhány délvidéki szerb és román faluban, a kényes, főleg német származású honvédtisztek panaszkodni kezdtek a betyárokra.
Ám ebből a rablóból nem lett a legjobb pandúr, ugyanis a szabadságharc után tovább folytatta rablásait. Bandástul járta a vidéket, a szegényeket nem bántotta, csak a gazdagokat zaklatta. Tekintélye és becsülete nagyra nőtt a szegedi tanyavilágban, mert a zsákmányt mindig igazságosan osztotta el, magának többet sosem adott, s a kalandok során elhalt cimborák családjáról is becsületesen gondoskodott. Rózsa Sándor felbukkanásával nyert igazi értelmet a „betyárbecsület” szó. Valódi igazságosztó volt – nemcsak a nép, de a többi haramia között is.
A katonai hatóságok páratlanul magas vérdíjat, 10 000 pengőforintot ajánlottak fel a nyomravezető számára. A tekintélyes összeg dacára Rózsa Sándor még sokáig kijátszotta a katonák és pandúrok éberségét, mígnem 1857-ben komája, Katona Pál elárulta őt. Elfogták, és életfogytiglani börtönre ítélték.
Később kegyelmet kapott, de kiszabadulva ismét rablóbandát szervezett, s 1868-ban egy vasúti vonatot is megtámadtak Szeged közelében. Elfogni csaknem lehetetlen volt. Ismerte a környéket, s bújtatója is szép számmal akadt a tanyavilágban, de még a városban is.
Végül Ráday Gedeon királyi biztos fogatta el, s az 1872-es per után kötéláltali halálra ítélték, mit két évvel később életfogytiglani börtönbüntetésre változtattak.
A börtönben szabóság, illetve később gyengesége miatt harisnyakötés volt a munkája. Egészsége azonban nagyon megromlott. 1878. november 22-én távozott az élők sorából. Gümőkórban halt meg a szamosújvári fegyházban.
A periratok szerint legalább 30 halál terhelte a betyárvezér lelkét, ám mégis emberebbnek mutatkozott, mint a világtörténelem más, koronás haramiái. Ő maga is érezhetett ilyesmit. Valami Isten ostorának gondolta magát, akinek külön küldetése volt idelent, nem úgy, mint más útonállóknak. Évtizedek múltán ez a kétségkívül karizmatikus ember a pusztai életmód, a magyar virtus és szabadságvágy legfőbb szimbóluma lett.
Bodó Katalin volt a felesége és két gyermeke született. Sírja ma is megtalálható Romániában, a Kolozs megyei Szamosújváron (Gherla) a fogház melletti temetőben.